*Anyám biztosan a szokásos fellángolásomnak tartaná, hogy megkerestem a városban található klánok egyikét.Én mégis úgy érzem, ezúttal téved.
Hogy ki is vagyok én? Senki. Egy átlagos távolrévi ember azok közül akik a kikötői szegénynegyedben születnek. Ezelőtt huszonnyolc évvel láttam meg a napvilágot, egy esőáztatta novemberi délutánon, abban a kikötői vöröstéglás házban, ahol a mai napig élek. Anyám egyszerű mosónő, akinek egyik legnagyobb hibája, hogy akkoriban, mint ahogyan most is, hitt és hisz még a szép szavak kavalkádjának.
Apám, Tim Anger az a fajta matróz volt, aki ha kikötött a hajó, nem bírva vérével azonnal felhajtotta az aktuális kikötő legszebb mosónőjét, virágáruslányát, piaci kofáját és gyönyörű éjszakákkal adományozta meg mindkettejüket, áldozva a gyönyör istenének. Pár napig tartott ez csupán, amíg a hajó az öbölben vesztegelt, aztán a dagadó vitorlákkal együtt az öregemnek is nyoma veszett. Maga után tucatnyi széttört női szívet és megszámlálhatatlanul sok csemetét hagyott. Így aztán biztosan vannak testvéreim, csak én nem tudok róla.
Anyám volt az egyetlen biztos pont az életében, akihez folyton visszatért, és aki ki tudja mi okból állandóan megbocsátott neki.
Gyűlöltem az apámat, mert sosem volt velünk amikor kellett, és szinte egyetlen vasat sem adott haza, így aztán anyám kettőnk helyett is dolgozott, hogy előteremtsen számunkra mindent a megélhetéshez.
Az öreg Timet pár éve csempészés és emberölés vádjával vitték tömlöcbe, és azóta is ott senyved, de valahol úgy érzem ez méltó elégtétel mindazért a fájdalomért, amit a nőknek és köztük anyámnak is okozott. Ott van, ahol megérdemelte. Távolrévben egykor jól ismerték a nevét, szinte az összes kocsmába bejáratos volt, és híres volt az átdorbézolt éjszakáiról, és a duhajságáról. Mára szinte mindenki elfeledte a nevét. No igaz, a világ már csak ilyen: aki eltűnik hamar elfelejti, mert mindenki helyére érkezik más valaki.
Anyám még mindig mosónőként dolgozik gyakorlatilag alig pár órákat alszik. Számomra nincs valódi otthon, mert a házunk inkább hasonlít valami keményítő szagú, fehér anyagokkal teleaggatott bordélyra, semmint igazi otthonra, épp ezért nem szeretek otthon lenni, ha egy mód van rá nem is sokat vagyok. Egy kocsmáros lányától tanultam meg írni olvasni, ő az aki néha még mindig segít, hogy talán felülemelkedjek onnan ahol most élek. A szegénynegyedből legalább a város átlagos emberei közé kerülhessek.
No látja már így is túl sokat mesélek magamról, többet mint amúgy szoktam, mert bár nem nagyon értek semmihez, de jó tanítvány vagyok, szívom magamba a tudást, mint a tengeri szivacs a vizet. Mégis hogyan keveredtem ide? Nem is tudom....azt hiszem valahol láttam a klán címerét és megtetszett. Az alkony....tudja ez éppen olyan, mint a napfelkelte. A gyönyörű színek kavalkádja, és az új remény, hogy mindig van mindenhonnan kiút. Számomra is létezik, biztosan tudom, csak még nem találtam meg. Reménykereső vagyok, mint olyan sokan ebben a városban, csak erről nem szeretek beszélni mert megmutatja az ember gyenge pontjait, a gyengéket pedig elsodorják, ha nem elég óvatosak.*